Soha nem gondoltam volna, hogy harminc fölött fog engem a családom arra agitálni, hogy némely nyári fölső miatt felejtsem el a melltartót. Ahogy azt sem, hogy a sebemre valaki azt fogja mondani, tüzetes megvizsgálás után, hogy szexi.
Jó, jó. 
Nehéz nem kedvelni az elfogult embereket.

Szóval néztem a koszos talpaimat szombat délelőtt, és emlékeztem rá, hogy bizony a magassarkú és a harisnyazokni bár menő, de hajnalig igen fárasztó. A talpolvasás alapján sok időt töltöttem mezítláb kóborolva az éjszakában, meglepő mélylelkis társaságban a szokásos pénteki jóság után. Ültem kigyúrt cigány csókákkal is a Király utcában, hallgattam Good Old Fashion Loverboyt ismétlésen. Ó ti talpak, akik láttátok az ég kegyeit a lábunk alá hullani a Kálvintól a Királyig, úgyis mint doboz cigaretta, és vicces tartalmú dohányzacskó, meg sörök és miegyéb, ó ti talpak, ti. (Igen, ez még csak a péntek volt.)

Most, hogy a csodálatos sebem hegréteget növeszt, ami oltári viszketések közepette, lassacskán búcsút vesz tőlem, ma felfedeztem, hogy bennem hagytak egy kicsi kék damilt. Végülis lehetett volna rosszabb, géz vagy szike egy emelettel lentebb. Mivel totálisan érzéketlen a bőr, hamar megszabadultam tőle.
Ez azért jó hír, mert később majd könnyebb lesz a szögesdrót-mintát odatetoválni.

... és tudod, nem baj, ha részegen leordítod a fejem, ha éppen nem férek a szívedbe, és elfelejtesz teljesen, ha tojsz rám magasról, és nem telik tőled se egy jó szó, se egy buksisimm, de még egy simogatás sem. Mert akkor is eljössz, elhozod a szíved borát, és még ráadást is. Hallom. Látom. Érzem. Sok embert. Sokakat.

A gépemben lakó portigrisekre mondom, ha felszólítalak, hogy kapd be, akkor abból még lehet méz is. Mert nem kelletek ahhoz, hogy tudjam, hogy vagyok. De ti vagytok a csillag az ötös mellett. Őeminenciám legkedvesebb bizonyítékai.

Mozognak a napok. Én is, egyre többet. Lopom a wifit, a napot, a széket, a habot, és a képek jönnek. Egy történetet készülök örökbe fogadni. Adni, ha jól tudom majd csinálni. Majd tervezz nekem logót, igazat és csillogót, és én megálmodom a keretet, a rámához a veretet, a bort, mely cégér nélkül is jó. Itt a kilincs. Itt az ajtó. Ne kérdezd, hogy miért muszáj, hogy mint gálához az uszály, miért passzív agresszív a rím. Ez egy ilyen nap, és én szeretem ilyennek. 
Tudom-tudom. Pihenjek.

Meg most úgy az is eszembe jutott, hogy a hozzátartozó szót mennyire alacsony frekvencián használjuk. Hivatalos, unalmas szövegkörnyezetben kell tanyáznia folyamatosan, holott ultra fontos dolgot fejez ki.

Mert én a világon a legjobban a hozzám tartozókat szeretem. Ez pedig nem csak a családom. Illetve, a hozzám tartozók is a családom. És nagyon bírom, ahogy jönnek az újabbak. Ahogy összecsiszolódunk, de hejj, tudtam ám én az elején is, tudtam, hogy neked itt a helyed te fura másik. Ezért van az, hogyha ötezer év után újra beszélünk, akkor sem sepregetjük a közhelyhalmokat. Jó együtt, mert megosztunk valamit, ami összeköt, távolságtól és a kapcsolat viszonyától függetlenül.

Hozzám tartozol, és tökre ideje volt, hogy megérkezz, amikor megérkeztél.

Szóval ma megyek vissza varratszedésre. Dr. Piszkafa (hasonló hangzású arab neve van amúgy, csak személyiségi jogok, meg minden) a szokott flegmatikus modorában fogad, és némi kötelező kör után, miközben készítgeti a szikét-csipeszt, megkérdi.
- Tudja mit kéne most magának csinálni?
- Mit, kérem?
- Szülni egy gyereket.
- ...?!
- Az jót tenne.
- És hát... van valami adatbázis apajelöltekkel, vagy támadjak le egy bennfekvőt?
Nem vagyok biztos benne, hogy van-e humora, eddig egyetlen kis viccemen sem nevetett. Ezúttal sincs másképp. Hótt komolyan néz rám a bajusza fölül, miközben a csodálatos kengyelesszékbe ezúttal ruhástul parancsol föl.
- Hát most, hogy hiányzik a jobb petefészek, kell szülni egy gyereket, hogy újra megjöjjön az önbizalom. Hogy működik minden rendben.
- De szerintem nekem nem ment el az önbizalmam... mármint izé. - dünnyögtem, és közben elgondolkodtam, hogy most akkor elment-e, vagy tényleg mégsem.

A további szeánsz inkább sziszegésekkel meg elterelő beszélgetéssel volt tele, a köldök alatti poci-rész még általában kóbor puszikra is érzékeny, nemhogy cérnára meg éles izékre, de a gondolat azért velem maradt.
Eddig két másik hozzám közelálló emberi lénnyel osztottam meg a történetet, és úgy fest mindketten hasonlóan gondolják. Ha a női reproduktív szerv csonka, akkor biztos a nő is csonkának érzi magát. 
Részemről sosem voltam betegesen optimista, ezért a következő napokban majd megfigyelem mit is gondolok pontosan, de első blikkre a válaszom: nem, tökre nem. Sőt! Hálás vagyok, hogy egy, idézem, "újszülöttfőnyi" ciszta csupa jóindulat volt, és normális dokik és nővérek és szobatársak között lábadozhattam, az altatóorvos simogatta az arcomat amíg be nem mákonyoltam teljesen, a barátaim pedig egymásnak adták a kilincset amíg épültem felfele. 
A kitartó bal oldal szorgosan és ügyesen vette át már most a kötelezettségeket, és még a lexikon is azt mondja, hogy statisztikailag ugyanott vagyok, ahol a többiek.

Sőt. Továbbmegyek. Mégha hibásnak is érezném magam, komolyan gyógyítsam gyermekáldással a saját nyűgömet? Sosem voltak igazán elveim ezzel kapcsolatban, nem terveztem soha, és nem sietek sehova csupán azért, mert holmi óra elvileg ketyeg. Nem szerződtem arra, hogy eddig vagy addig babám lesz. Lesz majd. Valamikor. Amikor a megfelelő kölök megfoganni vágyik, és tökmindegy lesz, hogy valami komoly csóka mellett, vagy egy részeg éjszaka következményeként. És bár tudom, hogy csajként az egyik legnagyobb fantasztikum a saját hús és vér, mégis... lehet hogy örökbe fogadok, vagy csak mózeskosárban az ajtóm elé teszik, vagy bármi. Tökmindegy honnan jön az, aki majd egyszer igazán-szívből anyunak fog szólítani, akkor jön, ha ideje lesz, és úgy, ahogy jönnie kell, és teljesen egyértelműen ő lesz a legimádnivalóbb és legjobb muki a világon.

Tényleg így érzem. És ez a gondolat igen-igen jól esik.

Hazajöttem egy kórházból.
Kicsit több lettem, kicsit kevesebb.

Juanita és Fox, a két szívtipró, néha rászán egy napot arra, hogy bebizonyítsa, bizony a hétfő éjszakákat sem kell leírni. Ilyenkor tündéri lengyel lánykákat táncoltatnak, és feldobják a partit a Fogasházban. Utcán ismeretleneket vigasztalnak, és unalmas láblógatóknak oktatják, hogy hol lakik az úristen, és a jobbfajta tündérek. Az esték egy-egy pontján elveszítik egymást, de úgyis legközelebb majd összesodorja őket az élet. A bájolt lányok fülbevalókat ajándékoznak, a fiúk sört.

Édes-bús-kicsi múlékony csodák nőnek gombamód a lábuk nyomán.

Néha testvéreknek nézik őket. Lehet benne igazság.

Általában a földön járunk, járdán, lépcsőn, néha apróbb emelkedőn. Városlakó vagy és puhány, ettől a zumba nem menthet meg. Csigalépcső, utána méteres fokokkal vasbeton létra. Aztán rendes, tisztességes 60 fokos lejtésű belvárosi ház tetője... és tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy milyen az, amikor szükséged lenne a tested templomára, ám ő alig-alig képes megtenni, amit kérsz tőle.

Hogy milyen a félelem, gondolom, nyilván a halálé, de lehet hogy csak általános, amikor huszonméter magasan, hányavetin összetákolt kéményseprőjárdába kapaszkodsz, az amúgy is túlságosan nehéz valóddal. Hogy milyen göcsörtbe rándult izmokkal szagolni a város fölötti levegőt, miközben a gyagya, akivel jöttél, fél lábon szökell kéményről kéményre.

Nem is igazán tudom megmondani, hogyan éreztem magam. Szerintem túl volt a civilizált érzelmek territóriumán, ezért csak az utánérzetről tudok beszámolni.

Az meg jó.

Vannak olyan területek, ahová alap esetben nem tévedsz, még véletlenül sem; régi, rozsdás Tilos az Á táblák jelzik a helyeket, ahol nem vár rád semmi jó már, ám néha mégis be-betévedsz, ha egy megfelelő madarat követsz.

És akkor leveszed a cipőt és a zoknit, és a lábujjaiddal a kavicsbánya apró lakóit söpörgeted, és arra gondolsz, hogy van, amikor bizonyos mennyiségű ambrózia van csak a másikban, a te másikodban. És legyen bármilyen édes, és legyen bizony az istenek itókája, elfogy. Elfogy, megiszod a másikból, és ő elveszti a szépséges-jóságos auráját, amiért annyira szeretted. Hétköznapi lesz, és nyűg.

Te ittad meg belőle azt, amiért szeretted. És most üres, miattad. De így, már nem kell.

Minden kiapadt kutak lassú visszatöltődésére kirendelt szentek nevére mondom: a tudás nem ment meg. Mert innod kell.
Inni mindenkinek kell.

Most mondanám, hogy nem akarom el- ki- szét- és egyéb kiabálni, de hát hazudnék. Folyton kiabálok. A jót is, és aztán a rosszat is, amit azután eltüntetek szem elől. Én ilyen kiabálós vagyok, ez van.

Szóval hogy adtok nekem. Jó szót, sört, ölelést, fél- egész- és hatványozott mondatokat, türelmet tanításkor, bringabelsőt, kitűzőt és sms-t. Ilyenkor én vagyok a szerelmes-a-mindenkibe is.

Á, uncsi ez így, hogy nem írok semmi konkrétat. De most nincs kedvem.
Van egy titkom, és most megtartom.

Vizslát és családot meglátogatni két sörrel a hónod alatt mindig jó. A folyosóra nyíló ajtó kulcssal nyitható. Kínos, ha éppen nincsen nálad ilyen. Toporogsz egy darabig... és már nyúlsz a telefon után, amikor...
- Próbálj meg kinyitni.
He? S valóban. Egy olajozott kattanás, és az ajtó kitárul. Nahát. Már sétálnál tovább, amikor újra megszólal a fejedben a hang.
- Ööö... azt csiripelték a madarak, hogy... szóval van, aki ilyenkor puszival szokta jutalmazni az ajtókat? Izé...
Vigyor, körülsandítás, és leróva a vám.

Hogy ezeknek milyen hálózatuk van, hallod.

Megvan, latina, megvan! Ez a haj. Ez a felső. Ez az attitűd. Ez az űzettetés a kis csillagvirág szemedben... hát te úgy nézel ki, mint egy Ki nevet a végén? játékbábu. Kis kopott piros bigyókám, te.

A szemem. A Bal. Tikkel. Azt mondják, a fáradtságtól. Hogy ki kell aludnom, és majd elmúlik. El sem hiszem, hogy csak erre nincs valami népi gyógymód, hogy mondjuk tegyél rá áfonyapudingot, vagy sétálj át egy vadlúdcsapat alatt, vagy valami.

Elvileg alszom én eleget. Jó, néha nem 7, csak 5 órát, és igen, nagyon-nagyon nehéz kikászálódni az ágyból, mert a galérián van a legfinomabb meleg, mindenhol máshol csak szárító, hideg izé.

Nyaf, nyaf. Nyaf.

Rajtakapott, amikor sírtam, pedig éppen elég jól el voltam bújva. És akkor azt mondta: Tudod mit? Ma én hozom a döntéseidet helyetted.

Mindenkinek kívánok egyszer egy ilyet. Könnyű az élet, mint egy pihe, ha jó kezekben vagy, és nem kell gondolkodnod semmin sem. Persze nem lehet mindig valaki más a kormánynál, de... az a nap, az az este. Egész nap égtem, persze, de azok a kis kíméletlen lángok kiégettek egy csomó elfertőzödött sebet is. Lassan újra érinthetők lesznek, és nagyon nagyon halkan merem csak megkockáztatni, de... lehet hogy van ami meggyógyult.

A viharfelhők kelet felé távoztak.

Elvesztettem egy bugyit.

Lehetséges, hogy némi csapadék várható.

Front nincs.

Ha megijesztik, riad a jég.

Hajóvolnák találkozása tilos!

Ember, tervezz bárhogyan; ha az ég azt akarja, hogy fél egykor zongorázz a Fogasházban, akkor biz' az lészen.

Előszülinapi ajándékként ma megkaptam a kedvenc nagypapám karóráját. Régi, ütött-kopott, de itt görbüljek meg, ha nem fogom hordani.

Apám, aki olyan, amilyen, néha meglepő módon tud logikátlan, mégis iszonyú szép ajándékokat választani. Bár egy bizonyos vizsla rákattant az ötvenéves bőrszíjra, de remélem maradandó károsodást nem fog neki okozni.

Tegnap amúgy írtam még három posztot, mostmár okosan be tudom őket osztani az ínséges időkre. Hellyea.

Sokminden szanaszét tört egyszer egyetlen mondattól: ^{Azt hiszem, már nem vagyok szerelmes beléd.}
Nincs ebben semmi meglepő. Én sem voltam szerelmes magamba. Nehéz is lett volna. Ballaszt voltam, aki tengeralattjáróságról álmodott. Az a vörös haj már nem parázs volt, hanem ötezer éve halott római szenátorok múmiatógája.
És ha egyszer ott vagy, piszok nehéz visszajönni.
Nem, én sem értem még a végére, csak ideje lett beszélni róla.

Nem te vagy életem nője, mondja, majd egyszerre céltudatosan és félszegen vagyok megcsókolva a penészes falak között. Amit mond, igaz, és egyetértek. Amit tesz, nem kevésbé igaz, és nagyon nehéz nem egyetérteni. Lelép. Hadd menjen.

Azt hiszem, nekem inkább olyan barátnő kéne, mint te vagy - mondja valaki más, más falak között, másik helyen, ugyanazon az éjjelen. ^Lehet, gondolom. Nem, nem hiszem - válaszolom. És elmondom neki, miért nem. Nem hisz nekem, de nem is baj. A világ legjobb ölelését kapom meg később.

Aztán hazajövök, a kempingágyamra, egyedül. És piszkosul szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen éjszakák még jutnak, hogy én én vagyok, és hogy ők vannak, egyáltalán, a világon. És egyszerre értem és nem értem, hogy miért nem éltem mindig így.
Ahogy a Szofiknak kell.